Még csukva volt a szemem, mikor elkezdtem hallani a hangokat, zajokat, amik a külvilágból jöttek. Sötétséget láttam, semmi mást, csak a végtelen, korlátlan feketeséget. Viszont a szavakat, a zajongást, és minden egyes apró kis neszt tisztán hallottam. Legelőször egy sípoló hangot hallottam meg, majd hallottam a sürgés-forgást, ami a sípoló hang után következett. "Felébredt" - kiabálták valamennyien. Tudtam, hogy rólam beszélnek. Rengeteg kérdés merült fel bennem, a gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Nem emlékeztem semmire, semmit nem tudtam semmiről. Ahhoz képest, hogy tudatlan voltam, és emlékezetkiesésem volt, mégis pörgött az agyam ezerrel. Próbáltam rendezni a gondolataim, de azok nem hagytak nyugodni, csak újabb és újabb képek ugrottak be, talán a múltamról, talán a jelenről, azt nem igazán tudtam. Először a kérdéseimre akartam választ kapni, de nem bírtam kinyitni a számat, hogy bármit is mondhassak. Nem bírtam megmoccanni, teljesen le voltam bénulva. Bezárva éreztem magam egy testbe, amit nem tudtam irányítani. Kiabálni akartam, de a testem nem engedte.
Hol vagyok? Meghaltam? Ez a túlvilág lenne? Valaki végre elmondaná mi folyik itt?
Egy férfi hangja elemezte a pulzusszámom, a szívverésem, a testhőmérsékletem és a vérnyomásom. Kínosan éreztem magam. Legszívesebben ordítottam volna, hogy segítség, be vagyok zárva, és ki akarok jutni. Az elmém élénk volt, de a testem merev volt. Mintha le lettem volna láncolva.
Egyedül annyi ment, hogy belélegezzem a levegőt, majd kifújjam az orromon keresztül. Azt is csak óvatosan, lassan csináltam.
Próbáltam emlékezni arra, hogy mi is történt velem. de mindössze csak pár pillanatképet, villanást láttam magam előtt. Arcokat, helyszíneket láttam. "Anya. Apa. Testvér." - jutottak eszembe a fogalmak, és velük együtt az arcok. "Otthon" - ugrott be a régi kertes házunk képe.
- Szaporább szívverés! - kiáltott az a férfihang, aki nemrég analizált engem.
Valóban szaporábban kezdtem venni a levegőt. De nem azért, mert bármiféle testi rendellenességem lett volna. Egyszerűen csak elfogott a honvágy, és mindennél jobban szerettem volna látni a családomat, az otthonomat. Másra sajnos nem emlékeztem, mindössze csak ez a pár dolog maradt meg nekem. Pár név és fogalom futott végig az agyamon, de ahogy jött, már el is ment.
- Jobb lesz, ha most elaltatjuk. Végrehajtjuk a műtétet, és holnapra talán vége lesz a katalepsziának - jelentette ki.
"Műtét? Miféle műtét?" - pánikoltam magamban, de addigra már késő volt. Éreztem, hogy egy hosszú, éles tűt beleszúrnak a kezembe, és alig pár másodpercre rá már éreztem az altató hatását. A gondolataim eltompultak, az emlékeim eltűntek, és végül teljesen elnyomott az álom.
